2014. november 21., péntek

Születésnapok - elmaradások

Igencsak elhanyagoltam a blogot az elmúlt fél évben - rengeteg minden történt, ezt a rengeteg mindent jó lett volna dokumentálni, de éppen a sok történés miatt nem maradt időm és energiám a dokumentálásra.
Így hát középső lányunk ugyancsak késve bejegyzett születésnapja után legkisebb és legnagyobb gyermekünk születésnapját is közel öt hónap késéssel írom meg itt a blogon. Mivel kettejük születésnapja között összesen 5 nap különbség van, a családban rendszerint együtt ünnepeljük őket. Aztán - idén második alkalommal - a legnagyobbnak már születésnapi zsúr is jár annyi meghívott vendéggel, ahány éves: idén már hat vendéget hívhatott.
Zsófi, aki június végén ünnepelte második születésnapját, megkapta élete első koronáját, illetve egy könyvet, melyet én varrtam neki. Kiválogattam néhány jellemző fotót élete első két évéből, azokat kinyomtattam textilre, majd pedig felvarrtam a textilkönyv oldalaira. Az ötlet eredendően Soulemamától származik - az ominózus bejegyzést nem tudom linkelni: 2012. május 29-i poszt. Zsófi leginkább párnának használja és néha átlapozgatja, megállapítja, hogy ezeken a képeken bizony ő van.






Zita érkezését július legelső napján ünnepeljük, saját kérésére egy kis szövőkeretet kapott egy motring gyönyörű színátmenetes fonallal. Ő is kapott egy új koronát, az elsőt valószínűleg kinőtte volna már, de ezt nem tudhatjuk meg, mert valamikor még tavasszal a mosásba került, így - amellett, hogy pirosra-rózsaszínre festette az összes gyerekágyneműt - meglehetősen összement, babakorona lett belőle.



Annak, hogy több hónappal később adok hírt a születésnapokról, a legfontosabb előnye, hogy arról is tudok fotót mutatni, hogy mi készült már a kereten. A képen látható darab egy terítő lett a férjem éjjeli szekrényére. Azóta már én is kaptam egy kis terítőt ugyancsak az éjjeli szekrényemre, jelenleg pedig egy kis sál készül - lányom kérésére csak 5-6 szál szélességben vetettem fel a keretre a felvetőfonalat, így egy egészen vékonyka darab készül mostanság.

Mivel Zita figyelme és koncentrálóképessége az elmúlt hónapokban egészen elképesztő iramban fejlődik - a szemünk láttára válik iskolaéretté, és lám, tényleg nem kellenek hozzá külön feladatok, "fejlesztések" -, egyre több teret engedek a kézimunka iránti igényének. Amióta a szövőkeretet megkapta, azóta megtanult már kézkörmöcskézni - ennél a technikánál a kezünk ujjait használjuk úgy, ahogyan a körmöcske ágait használjuk -, megtanult ténylegesen körmöcskézni, mostanság pedig a karunkkal való kötést gyakoroljuk, amikor a karunkat, mint két hatalmas kötőtűt használunk.

Az iskolaérettség kapcsán idekívánkozik egy korábbi bejegyzésem a kézimunka fontosságáról ITT, illetve egy kedves csoporttársam blogbejegyzése az iskolába készülő óvodások kézműves tevékenységeiről ITT és ITT:

Utólag is boldog születésnapot kicsi Zsófi és nagyobbacska Zita, bár lassan már a "feledik" születésnapotokat is ünnepelhetnénk!

2014. november 15., szombat

A suszter manói

Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.
Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipõ. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs az a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.
Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.
- Mintha csak nekem készítették volna! - mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.
"A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel - gondolta -, ráérek a dolgomtól."
De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott.
Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle.
Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:
- Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?
Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.
Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.
A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! - eltûntek.
Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:
- Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt.
Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.
Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.

Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk? Többet bizony nem is suszterkodunk! - énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.

Nem is jöttek vissza soha többet.
A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora, mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.

(Grimm testvérek gyűjtése)



A kiscipőket, amelyeket a manók varrtak össze, a Purl Bee blog egyik szabásmintája alapján varrtam, a leírását ITT találjátok.