2013. május 25., szombat

Vasalódeszka-huzat házilag

Én a gyerekek születése óta - mondhatnám, hogy Vekerdy tanácsára, de az nem lenne igaz... - egyáltalán nem vasalok. Maximum évente kétszer az ünnepi asztalterítőt. Életem párja viszont annál többet - minden reggel egy-egy inget. Vasalás közben pedig szereti a vasalót úgy a deszkára tenni, hogy az égesse a deszkahuzatot, míg ő kiegyengeti az ing ujját vagy gallérját. Ezért nálunk elég gyorsan tönkremennek a vasalódeszkák, illetve szerencsére csupán azok huzatai.

Így amikor már hosszú-hosszú hónapok óta a fenti képen látható állapotot mutatta az amúgy tökéletes és hibátlan vasalódeszkánk, gondoltam egy merészet és elővettem a Varrjunk ötletesen! című könyvet, benne egy pofon egyszerű leírással arról, hogy hogyan varrjunk otthon vasalódeszka-huzatot.
Csupán a vasalódeszkát kell körberajzolnunk a papíron, majd a papírt úgy kivágni, hogy 10 centit ráhagyunk a körvonalra. Ezek után ezt a sablont körberajzoljuk a kiválasztott anyagon, majd körbevágjuk. Elsőként nagyjából 0,5 cm vastagon behajtjuk a szélét és cikkcakköltéssel levarrjuk - így eldolgozzuk a széleket, ami a zsinór behúzásánál nagy segítségünkre lehet. Majd körülbelül 2,5 cm szélességben újra behajtjuk a széleket és levarrjuk, úgy, hogy egy helyen - én a deszka vasalótartónál lévő "végét" választottam - 5 cm hosszan nem tűzzük le a behajtást, itt fogjuk ugyanis befűzni majd a zsinórt, ez a "zsinórház".
Ezek után nem is marad más hátra, mint mondjuk egy biztosítótű segítségével végigvezetni a zsinórt a huzat szegélye körül és a deszkára igazgatva, összehúzva azt,  egy csomóval rögzíteni.

2013. május 7., kedd

A kis falevél - születésnapi mese


Réka születésnapi meséje.


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kerek erdő. Az erdőnek rengeteg fája volt, akik szorosan éltek egymás mellett, de ágaik és leveleik között mégis be tudott sütni a Nap. Ilyenkor a fák törzsén kisebb-nagyobb foltokban táncolt a fény, a fák pedig örültek a simogató melegnek. Az erdő fái azért is nőttek szorosan egymás mellé, mert így tudtak a legjobban vigyázni egymásra és a köztük élő apró állatokra: mókusokra, harkályokra, pillangókra, bodobácsokra.

Egy igencsak hosszúra sikeredett tél után már nagyon várták a fák, hogy végre megérkezzen a tavasz. Ágaikon türelmetlenül sorakoztak a rügykezdemények, alig várták már, hogy áttörjék a felszínt és végre kidughassák fejecskéjüket a napfényre. Amikor végre megérkezett a várva várt tavasz, nem is tétlenkedtek tovább a rügyecskék, felemelték fejüket és kikukucskáltak az ágak közül.

Az egyik legrégebbi fán két rügyecske nőtt egymás mellett. Az egyik egy kicsit nagyobbacska volt, a másik valamivel kisebb. Mindketten nagyon kíváncsiak voltak a világra, ahogy csak az erejükből telt, nőttek, nőttek, növekedtek. Akarták tudni, hogy merről érkezik a szél, és hogy hová szaladnak vele a felhők, hogy honnan süt a Nap és hová repülnek a bogarak, hogy mit csiripelnek a madarak, és mit zümmögnek a méhek.
A kisebbik rügyecske szinte mindig a nagyobbat leste, figyelte. Méregette, hogy a nagyobbik éppen mekkora, mennyivel nagyobb, mint ő, leste, hogy a nagyobbik rügyecske merre fordítja fejét, kivel beszélget, kivel barátkozik. A kisebbik rügy olyan szeretett volna lenni, mint a másik: nagynak, szépnek, okosnak látta a nagyobbik rügyet. Úgy érezte, hogy nagyon igazságtalan, hogy ők itt nőnek egymás mellett, ugyanazon az ágon, és a másik mégis nagyobb, szebb, okosabb, mint ő, gyorsabban nő, több barátja van és még a Nap is szívesebben beszélget vele, gyakrabban süt rá.

Pedig a kicsi rügyecske is nagyon szép volt, okos, hozzá is ugyanúgy járt a Napocska barátkozni, szerették őt is a bogarak, madarak egyaránt. De ami igaz, az igaz, egy picikét mindig kisebb maradt, mint a másik. Ahogy növekedtek, a tavasz közepére már kisebb levél formálódott belőlük – a kisebbik rügyből fakadt levelecske mindig egy picivel kisebb volt a másik levélnél.
– Én is olyan akarok lenni, mint te! – fakadt ki egyszer a kisebbik rügy. – Azt akarom, hogy a piros szárnyú pillangó velem is barátkozzon, hogy a csíkos hátú méhecske hozzám is ellátogasson, és hogy a katicabogár rajtam is megpihenjen néha! Ez nem igazság, hogy itt élünk egymás mellett és én mégis kisebb vagyok, lassabb vagyok, mint te és kevesebb barátom van, mint neked! – és a rügyecske sírva fakadt.

Az erdőbe megérkeztek a madarak, fészket raktak és fiókákat költögettek, madárcsicsergés lepte be a már dús zöld lombokat. A nyári Nap melegen sütött, lágyan fújt a szél és néha friss záporok érkeztek, hogy oltsák a fák szomját. A két levelecske is szépen cseperedett, nyár elejére már olyan nagyok lettek, hogy ha erősebb szél támadt, már őket is hajlította, őket is meglegyezte, ilyenkor még inkább szét tudtak nézni a világban, még többet láttak az erdőből, a fákból. Egy ilyen szelesebb, viharosabb zivatar után a kisebbik levél körbenézett a felhők közül előbújó Nap sugarai közt. Hát amint felpillantott, hogy megnézze a felhőket az égen, egyszer csak meglátta a nagyobbik levél alatti ágat. De hát ez hogyan lehetséges? Hogyan láthatom az ágat, amin én is élek, akkor, amikor felfelé nézek? Hiszen annak alattam kellene lennie!

És ekkor lefelé fordította fejecskéjét – és saját maga alatt is meglátott egy ágat! Újra felfelé nézett, majd ismét csak lefelé. Nem értett semmit. Ekkor egy virágtündér szállt oda a levelecskéhez és végigsimította puha, világoszöld szárát. A kis levél nagyon megörült a virágtündérnek: - De örülök, hogy meglátogattál! – mondta. – Engem nagyon kevesen látogatnak meg, mindenki inkább a nagyobbik testvéremhez érkezik, őhozzá mennek. És én nem is értem, hogy ő miért nagyobb, amikor ugyanazon az ágon növünk mind a ketten! – De hiszen nem ugyanazon az ágon nőttök! – felelte a tündér. – Te egy alacsonyabban lévő ágon csücsülsz, mint a testvéred. Ugyanolyan nagy, szép és okos vagy te is, mint a testvéred, csak azért látod nagyobbnak őt, mert az ág, amint ő él, magasabban van, mint a te ágacskád!

És ekkor a levelecske, aki eddig kisebbnek hitte magát a testvérénél, még jobban körbenézett – lefelé tekintett és végignézte az ágat, amelyiken ő cseperedett és végignézte az ágat, amelyiken a testvére. És észrevette, hogy a saját ágán, a saját szára körül is katicabogár mászik, hogy az ág mellett egy pillangó verdes hatalmas színes szárnyaival, és hogy egy méhecske is ott dong körülötte. Hogy lehet, hogy mindezeket nem vette eddig észre? Miért hitte azt, hogy csak a testvére körül repdesnek a méhek, pillangók és katicák?
– Talán azért, - felelte neki a tündér – mert még sosem pillantottál magadra. Még sosem nézted meg, hogy milyen szép, erős, nagy és kedves levél vagy te magad is. Hogy milyen szívesen süt rád is a Nap, milyen szépen mosolyognak rád is a felhők, és milyen szívesen jönnek hozzád is látogatóba a bogarak!
De a kis levél most már tudta. És nem érezte többé kis levélnek magát. Ugyanolyan szép, nagy, erős, okos és kedves levélnek érezte magát, mint amilyennek a testvérét látta. Tudta, hogy csupán annyi a különbség közöttük, hogy ő a nagy fának egy alacsonyabban lévő ágán éldegél.


Boldog születésnapot, kicsi Réka!